Születésnap. Szenteste.Karácsony.Év vége. Újesztendő.
Eszenciává sűrűsödik bennem a számvetés.
Számvetek-számadok.
Van mit letennem. Van mit elengednem.
Van kit elfelejtenem. Van mit felépítenem.
Van miért hálásnak lennem. Van mit tanulnom.
Van kit ölelnem. Van kivel dalolnom.
Az elmúlt hónapokban sokat megtudtam magamról.
És persze másokról is. Tanulságos hónapok vannak mögöttem.
Nem kellett csalódnom.
De kellett újra tudnom (be)fogadni.
És ez jó.
Boldogat nekem. És mindenkinek. :)













-Z-

És miért nem mondtad el?

Kérdezte egy barátom a minap. Pedig igazán, tiszta szívvel szeretem és bízom őt. Mégis. Nemcsak neki, más barátomnak sem tudtam elmondani. Tulajdonképpen, amíg annyira nehéz volt, hogy egyedül könnyebb cipelni, addig a legszorosabb lélekkapcsolódásaimon kívül senkinek nem tudtam beszélni. Most is még nehezen. De könnyebbedik a teher.





-Z-

Titok

Titkaid: a kéz, a váll, a hát
s a lábujjak rejtett
története. Amikor hirtelen
egymásba akadnak
a megszokott mozdulatok
és megbillennek a tárgyak.
Ez már majdnem rend.

Egyszer majd jeltelenné
szelidül érintésed.





-péntekrita-

A rendszerezésé volt ez a hétvége.
Sok mindent sikerült rendszereznem, összegeznem. Lélekben és fizikálisan is.
Nehézségeket, segítségeket, feladatokat, célokat, kapcsolatokat.
Most barátságosak körülöttem a karácsony fényei. Rend van. Tudom, hogy csak pillanatnyi, de most ezt szeretném megélni. Ezt a karácsonyfényes rendpillanatot.



És még valami.
Néhány nappal ezelőtt mondta egy régi jó ismerősöm, hogy milyen nagyon szerencsés is ő, hogy van egy őrangyala, egy igazi segítője. Mázlistának gondoltam. Közben meg már rég észre kellett volna vennil azt, amit ma végre észre vettem egy csodálatos, minden betűjében átölelő levélben.
És már tudom. Nekem is van léleksegítő őrangyalom. :)

"Elfutni könnyebb, mint bírni ha fáj
De ha ide születtél, akkor tűrni muszáj."

Életemnek az egyik, sok szempontból legnehezebb időszaka. Óriási küzdelmek kívül és belül. Fáradhatatlanul járom (néha rohanom) a lélek útjait, s közben a külvilágban óráról órára élek túl. De túlélek. Mert ezekben a nehéz hónapokban is, nemcsak hogy meglátom a jót, a Jókat, a szépet, a lélekóvót, hanem meg is kapom mindezt. És még sokkal többet.

Eltűntnek hitt kapcsolataim folynak medrükben immár. Nem erőltetve, túlbeszélve, inkább természetesen és kézenfogva.

A semmiből bukkannak fel angyalküldötte segítők, akik már azzal segítenek, hogy értem, a számukra szinte ismeretlenért tesznek valamit. Bármit, ami nekem segítség és ők úgy érzik, megtehetik. Legyen akár a zöldséges, akár egy szülő, vagy valaki az út túl oldaláról.

És segítség az is, hogy az egy embernek járó napi ölelésadag mintegy tízszeresét kapom. Nem azért, mert tudják, hogy bajban vagyok, mert az életemnek vannak területei, ahol nem kell ennek teret engednem. Azért kapom az öleléseket, ami én vagyok. És nagy segítség volt az, amikor erre rájöttem. Rá mertem jönni. Életemben először talán elkezdtem hinni saját magamban, szerethetőségemben, értékeimben.

És persze a sok-sok egyéb feladat, amelyek épp most a fejemre dőlni látszanak, mind hatalmas segítség. Mert addig sem gondolkodom, és mert általuk megtapasztalom, hogy mennyivel többre vagyok képes szakmailag is, mint azt valaha hittem. És sokkal, de sokkal több támogatással tudom tenni a dolgomat, mint arra számítottam.

Életemnek sok szempontból az egyik legszebb időszaka. Tele megmászhatatlannak látszó lépcsőfokokkal és tele már magam mögött hagyott, megmászhatatlannak hitt lépcsőfokokkal. Rengeteg beszélgetéssel, elmúló hallgatással.

És végtelen hálával.

Hát nem futok el. Maradok. Kibírom.

-Z-

21/40

Vajon meddig cipelhető mások titka? Amit nem kértél, hanem megkaptál. Ilyen-olyan okokból. És feltehetem-e a polcra a titkokat, amikor körülötte fonódnak a mindennapok, érthető és érthetetlen együttállások, zavarba ejtő változások, kérdések, kételyek kergetik egymást...? Nem. Vagy legalábbis nem mindegyik titokkal tehetem.
Ahogy most itt ülök és írok, kezd a szorítás engedni bennem. Tudom, hogy lesz, amit meg kell lépnem, tudom, hogy megteszem. És azt is tudom, ebben nem leszek egyedül.
Ettől függetlenül, maradnak még nálam titkok. Mások titkai. És azt nem értem, mi az, amit most ebből tanulnom kell...

19/40

Kimerítő napjaim peregnek most

, egy olyan történettel átszőve, amit nagyon nehezen élek meg. Kötődöm az összes "gyerekemhez", különbözőségüktől szerethetőek olyan nagyon, még akkor is, ha vannak napok, órák, percek, pillanatok, amikor megfeszült idegrendszereremen táncolnak :)
És emiatt a kötődés miatt tud fájni annyira, ha hirtelen egy gyerek körül felborul minden, és ő ezt ugyanolyan sugárzó vidámsággal viszi tovább, hogy csak a véletlenek összejátszása az, ami megvilágította azt, ami egy-két rosszabb jegy mögött zajlik.




Mennyivel több ez a hivatás, mint amit kívülről lát az ember...mennyivel több lettem én általa, általuk...

16/40

"Megöregszünk majd
és abban az lesz a szép
akiket régóta vártunk már
megjöttek rég."

15/40

Az elmúlt idők több mindenben is felismeréseket hoztak. Egyrészt végre kezdem elfogadni,hogy nem kell, nem lehet minden (vagy semmi?) tökéletes. Hogy a kertem nem attól olyan, hogy onnan senki el nem akar menni, mert tökéletesre gazoltamcsicsáztamültettem, hogy lehet nincs éppen minden (tökéletesen) kivasalva, hogy esetleg ma kimaradt az ablakpárkány a takarítás sorából (de holnap is van nap :)  )... és sorolhatnám mindazt, ahol évekig, évtizedekig tökéletességet vártam el magamtól, és ettől görcsös voltam, frusztrált és ideges.
Megpróbálom elengedni a tökéletesség lehetőségének illúzióját és máris tökéletesen jobban érzem magam.

A másik a türelem. Ez persze egy nagyon sokrétű fogalom, és általában nem is az erősségem, most viszont arra gondolok, amikor elkezdek valamit és durrrr, azt szeretném, hogy már minden úgy menjen, ahogy azt kigondoltam. Így sokszor sok minden nem sikerült már. Mert egy nap alatt nem állt össze az, amit szerettem volna, így feladtam, abbahagytam, összetéptem, otthagytam... Most kezdem azt tapasztalni, hogy ha nem rohanok, ha hagyom, hogy folyjanak a dolgok, ha egyszerűen csak benne vagyok a folyamatban, észrevétlenül alakul ki körülöttem, bennem és általam az új rend.

Így vagyok ezzel a posttal is. Valahogy gyomlálás közben sokkal jobban jöttek a magvas (sicc!) gondolatok, mostanra pedig csak ezek a suta mondatok maradtak belőle. De nem bánom. Mert már nem is vártam, hogy tökéletes post legyen...(aha, persze :)  )

12/40

...

11/40

Igen. Az.

- Akkor te most igazán boldog vagy? 

- Igen. Az. 

- Mert minden tökéletes?

- Nem. Egyáltalán nem a tökéletesség illúziója vesz körbe. De amikor 3 éve megtörtént az igazi csoda az életemben, már csak egyetlen üres puzzle részlet árválkodott a nagy kirakóban. És az azóta meglett. És ettől elkezdtem magamra egész-ként nézni. Egy tökéletlen egész-ként. 

- Ennyit számít a munka, a munkád? 

- Még ennél is többet. Egész életemben olyan helyen dolgoztam, ahol olykor elviselhetetlenül, máskor éppenhogycsak, de idegenként éreztem magam. És így napról-napra, hétről-hétre, évről-évre csiszolódtak az össze nem illő fogaskerekek bennem, míg végül úgy éreztem, kezd széthullni mindennapjaim óraműve.Egy márciusi tavaszon Valaki belenyúlt a gépezetbe, alaposan felkavarva mindent. Innen már csak egy lépés volt, hogy valami nagyon jóra kerekedjen.

- Maradjon így...

- Nem biztos, hogy így fog maradni. Változom, változunk. De ez nem baj. Már van egy alapom a változáshoz. Bástyák, pillérek, cölöpök. Mindegy hogy hívom. És azt kívánom, hogy még nagyon sokáig, amikor megérkezem a munkahelyemre, azt éreztem, hogy elindultam otthonról és megérkeztem haza.

10/40

A világ peremén...


Szeretek így és itt élni. A saját, teremtett világunkban. Igen, akár mondhatjuk azt is, hogy a Világ peremén. Kapcsolódva, kötődve, lüktetve a külvilághoz, mégis, kívül rajta. Ahol az általunk megteremtett rend ad biztonságot és ahol jól-rosszul, de mély szeretettel és hittel nevelhetjük a kisfiunkat.
Néha megdöbbent a tény, hogy mennyire másképp csinálom. Mennyire elutasítom az otthonról hozott mintákat. Hogy olykor tudat alatt, zsigerből teszem másként, olykor pedig megküzdök ezért a másképpért...És van, hogy minden ösztönömet leteperi a görcs, hogy "csak olyan ne" legyek, mert akkor...mert akkor nem leszek szerethető.
Még mindig meg kell vívnom a harcaimat a démonjaimmal. De már nem félek tőlük.



"A világ peremén felépítem én a saját világom, ami csak enyém,
s tied lesz ez majd, tart, ameddig tart..."

9/40

"Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,..."

-weöressándor-


egyre több, az időből kilógó pillanatom van. vagy ki tudja? talán ez előtt is volt sok-sok ilyen pillanat, csak másképp néztem rájuk... nem vettem észre, hogy csodák történnek velem. vagy ha mégis, azt hittem, kőbe kell vésni a pillanatot, s ettől olyan tűnő lett, hogy magam sem hittem, hogy  megtörtént.
ma már tudatosabb vagyok. hagyom, hogy a szívet-lelket rázó pillanatok átperegjenek rajtam, mint egy homokórán, apró karcokat hagyva legmélyebbemben, hogy aztán az örökkévalóságig éljenek tovább az időtlenségben.

8/40

mintha bőröm felsikoltana
mikor megérint
létezésed illúziója





-Z-

7/40

"Fölépíteni
és belakni magamat
napmintnapmintnap."
-fodorákos-

Tulajdonképpen mostanában így élem meg napjaimat. Minden nap történik valami, ami miatt szélsebesen el kell hagynom komfortzónámat. Mert várnak, hisznek, remélnek, bíznak, kérnek, szaladnak, esnek, elmondanak, kérdeznek, leülnek, megvárnak, hallgatnak.
Épülnek bennem változó mindennapjaim.

4/40

"Hajolj felém, tanulj meg engem,

 próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy  olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat."


-szabómagda-

3/40

Csendesen

Drága Barátom! Ha kell, ott leszek csöndedben veled. 

Veled, akit bár nem olyan régóta ismerek, mégis nekem adtad azt, amit nagyon keveseknek. A bizalmadat és titkod. Tudom, hogy nem kell bizonygatnom előtted, hogy számíthatsz rám, és minden zabolátlan gondolatod, megtépázott érzésed, örömöd és bánatod, rímekbe font reményed megőrzöm. 

Bár egyszer úgy érezted, meg kell köszönnöd, hogy előttem önmagad lehetsz, én tartozom köszönettel, hogy lelked meztelenségét vállaltad. És tudom, lesz még nagyon mélyen, de a kezem ott lesz a szakadék szélén, hogy megtartson. És persze lesz rántott hús is. És cabernet savignon.

2/40

Híd a Kwai folyón

Szeretem most van. 

Szeretem a napot, ahogy belebújik a hajam alá. Szeretem, ahogy látható és láthatatlan rétegeket vetkőzök le, s bomlik ki valami új, mégis ismerős élet bennem. Szeretem, ahogy a reggeli és délutáni utamat rózsaszínfehér járdaszegély borítja. Szeretem az illatát ezeknek a tavaszi utazásoknak. Szeretek két keréken tekerni, lejtőn énekelve legurulni, szeretem a Duna hűs ölét, szeretem, ahogy új kanyarok után új egyenesek jönnek.

Egyet nem szeretek. Hídon áttekerni. Mindig leszállok, meredten magam elé nézve, biztoshogynemszakadhatlevelem mantrát ismételgetve, csigalassúsággalgyorsan megyek át. 

És aztán jött a ma. És jött a híd.

Amikor semmin nem gondolkodva, biztos kerékkel, óvó szavak kíséretében, olykor hátra-hátra nézve, biztatva-mosolyogva sikerült megtennem a félelmetes híd 30 méterét. Mert erőt adott 16 sárga mellénybe bújt kiskrampusz, akik hittek bennem, akik számítottak rám.

Szeretem most van.

Szeretem azt, amit most tanulok magamról. Szeretem a bizalmat, a tiszta szavakat, a világ legfontosabb történeteit, a padon elmajszolt fél adag salátát, a karnyújtásokat és öleléseket. 

Szeretem most van.

1/40

Posztböjti időszak indul

Ma több területen is úgy érzem, hogy az aljára értem. Vagy éppen túlcsordultam. Vagy legalábbis olyan pontok kristályosodtak meg bennem, amelyeket el szeretnék mozdítani. Nem nagy dolgok ezek. Illetve nem csupa nagybetűs dologról van szó, mégis változásra serkentőekről.

A most divatos kihívások engem sem hagynak teljesen hidegen. A 2016-os Nagy Könyvkihívást idén is lelkesen csinálom, most pedig posztböjtbe kezdek (mivel több ok miatt a böjti időszakban erre nem volt lehetőségem) és mivel ez a nap egy olyan nap az életemben, amely egyszer már alapvető változást hozott.

A 40 napos kihívás ma elindult, és május 12-ig tart. Utána meg majd valami más indul.

Szóval:
minimum napi 3 l víz
napi egy óra olvasás (ez a szépirodalomra vonatkozik, a szakma nem tartozik ebbe az időbe bele)
no cukor
no liszt (kivétel néha-néha durum tészta és kétszersült)
napi 30 perc szobabicikli vagy torna (az eddigi, mindennapos biciklizéssel nem kiváltható, ez azon felül teljesítendő)
a naponta, a naptáramban szívecskével jelölt kihívásomat még inkább folytatom <3
napi egy blogbejegyzés

Sok sikert nekem. :)

ps. ez még a tegnapi ma, ma már másik ma van :)

néha úgy érzem, bárcsak ne ismernélek... könnyebb lenne még meghalnom is. aztán elszégyellem magam. hiszen a legnagyobb csoda vagy az életemben. nem tudnék már úgy élni, hogy nem ismerlek. mindenre megtanítasz, amire önmagamtól képtelen lennék. de néha kétségbeesem és olyankor nagyon nehéz.

sajnálom, hogy csak ezt és csak így tudom írni. de meg fogod érteni. hiszen ismersz. 

Köszönöm, hogy tétova lépéseimet mosollyal fogadtad. Hogy belépve kapudon, összefogtad rakoncátlan hajszálaimat, innom adtál és olvasni hagytál.
Köszönöm, hogy már akkor vigyáztál rám, amikor én még nem ismertelek fel. Hogy ahol vagy, ott az otthon melege, az érzések mély tava, a biztonság, a nevetés, az örök egymáskeresés vesz körbe.

Szeretem, hogy vagy.
Szeretem, hogy megnevettetsz, hogy megnevettetlek.
Szeretem az itt-ott felbukkanó sziluettedet.
Szeretem, hogy az egyformaságunkban vagyunk különbözőek.
Szeretem, hogy lemeztelenített arcom sem riaszt el.
Szeretem, hogy érteni véljük egymást.


Áldás jó helyen lenni. A helyemen lenni.

Kezemben tartom életgombolyagom. Nézem a kisimult szál apró rezdülését. Már nem is biztos, hogy tudom, melyik volt az a pont, ahol erre fordultam. Hol volt az, amikor megértettem valamit magamból, és el mertem indulni egy másik úton. Járatlan, kitaposatlan, sártól csúszós útnak láttam sokáig. De akkor egyszer, engedtem ujjaim görcsös szorításából. Kifordult kezeim közül egy szál, és én elgurítottam messzire a gyűrt gombolyagot. Olyan messzire, hogy ne lássam, mi van ott, az Üveghegyen túl. Csak mennem kelljen, a leküzdhetetlen ismeretlenbe, lélegzetről lélegzetre lépve, ismerőssé téve fát, bokrot, erdőt, virágot, rétet, madarat.

Megérkeztem.
A megérkezés pillanata régóta exponál bennem. Kerekerdő rajzolódik ki a homályos polaroidon.

Persze a szél olykor most is átfúj rajtam.
Imádságom ronggyá szakadt köpönyege nem véd meg önmagamtól. Ilyenkor úgy érzem, kell, hogy mellettem legyél.
Hogy levegőt vegyél ott, ahol én kifújom. Hogy halljad a szót, amit nekem mondanak. Hogy az arcomon végigcsorgó esőcsepp arcod lágy vonalán járjon táncot. Hogy oda lépjél, ahonnan én nemrég tovább léptem. Hogy hangod visszazengjen bennem ott, ahol legmélyebb a csönd. Hogy mosolyod mosolyt rajzoljon arcom másik felére, amit csak neked mutatok meg.
És elmondhassam neked: Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna...*

-Z-



(*JA)

"Mégis hiszem, hogy élni érdemes, egyszeri különleges"