Elloptam talpad barázdáit az őszi avarról. A színes falevelek ázott-illatú emléke vastag,kötött kardigánként gombolja rám ezüstszíned minden bölcsességét.
Még emlékszem a kettőnk ígéretére ott, a kisvárosi utca porában, a századfordulós emlékekkel bevont lócán ülve, ahogy hajadon még néha átkapaszkodott a fáradó napsugár.
Kettőnk között csak néha csapot zajt egy megtévedt gondolat, inkább csak hallgattuk egy távoli világ be nem teljesült ígéretét.
Most nincs körülöttem avar, s talpad barázdái is csak szívemben járják új útjukat. De az öröklét kulcsos bibliájából ma is kiolvasom sosem múló üzeneted: menj fel a lépcsőn.


-Z-

Önmagam nézett szembe a tavaszvégi tócsák tükréből, s bár szaladtam volna tovább, megálltam, hogy a pillanat villanófényében megértsem, magam.
Kellenek a megkomponált találkozások, a világ törvényei szerint szaladó szavak, az el nem múló elmúlások ahhoz, hogy egyszer, mielőtt a hosszú útra tévednek lábnyomaim, elmondhassam, megérettem a megértésre.









-Z-

Csecsebecsék

Ömlik az eső a világ fenekén.
Arcomon megcsillanó szavak.
A térdem is erogén zóna.
Riadtan hátráló szúnyog.
Pokolbéli víg napjaim.
Egyeztetett igeidők.
Siva ölelő karjai.
Megfestett ég.
Távozó autó.

-Z-