Szeretem most van.
Szeretem a napot, ahogy belebújik a hajam alá. Szeretem, ahogy látható és láthatatlan rétegeket vetkőzök le, s bomlik ki valami új, mégis ismerős élet bennem. Szeretem, ahogy a reggeli és délutáni utamat rózsaszínfehér járdaszegély borítja. Szeretem az illatát ezeknek a tavaszi utazásoknak. Szeretek két keréken tekerni, lejtőn énekelve legurulni, szeretem a Duna hűs ölét, szeretem, ahogy új kanyarok után új egyenesek jönnek.
Egyet nem szeretek. Hídon áttekerni. Mindig leszállok, meredten magam elé nézve, biztoshogynemszakadhatlevelem mantrát ismételgetve, csigalassúsággalgyorsan megyek át.
És aztán jött a ma. És jött a híd.
Amikor semmin nem gondolkodva, biztos kerékkel, óvó szavak kíséretében, olykor hátra-hátra nézve, biztatva-mosolyogva sikerült megtennem a félelmetes híd 30 méterét. Mert erőt adott 16 sárga mellénybe bújt kiskrampusz, akik hittek bennem, akik számítottak rám.
Szeretem most van.
Szeretem azt, amit most tanulok magamról. Szeretem a bizalmat, a tiszta szavakat, a világ legfontosabb történeteit, a padon elmajszolt fél adag salátát, a karnyújtásokat és öleléseket.
Szeretem most van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése