,

,

2016. december 2., péntek

"Elfutni könnyebb, mint bírni ha fáj
De ha ide születtél, akkor tűrni muszáj."


Életemnek az egyik, sok szempontból legnehezebb időszaka. Óriási küzdelmek kívül és belül. Fáradhatatlanul járom (néha rohanom) a lélek útjait, s közben a külvilágban óráról órára élek túl. De túlélek. Mert ezekben a nehéz hónapokban is, nemcsak hogy meglátom a jót, a Jókat, a szépet, a lélekóvót, hanem meg is kapom mindezt. És még sokkal többet.
Eltűntnek hitt kapcsolataim folynak medrükben immár. Nem erőltetve, túlbeszélve, inkább természetesen és kézenfogva.


A semmiből bukkannak fel angyalküldötte segítők, akik már azzal segítenek, hogy értem, a számukra szinte ismeretlenért tesznek valamit. Bármit, ami nekem segítség és ők úgy érzik, megtehetik. Legyen akár a zöldséges, akár egy szülő, vagy valaki az út túl oldaláról.


És segítség az is, hogy az egy embernek járó napi ölelésadag mintegy tízszeresét kapom. Nem azért, mert tudják, hogy bajban vagyok, mert az életemnek vannak területei, ahol nem kell ennek teret engednem. Azért kapom az öleléseket, ami én vagyok. És nagy segítség volt az, amikor erre rájöttem. Rá mertem jönni. Életemben először talán elkezdtem hinni saját magamban, szerethetőségemben, értékeimben.

És persze a sok-sok egyéb feladat, amelyek épp most a fejemre dőlni látszanak, mind hatalmas segítség. Mert addig sem gondolkodom, és mert általuk megtapasztalom, hogy mennyivel többre vagyok képes szakmailag is, mint azt valaha hittem. És sokkal, de sokkal több támogatással tudom tenni a dolgomat, mint arra számítottam.

Életemnek sok szempontból az egyik legszebb időszaka. Tele megmászhatatlannak látszó lépcsőfokokkal és tele már magam mögött hagyott, megmászhatatlannak hitt lépcsőfokokkal. Rengeteg beszélgetéssel, elmúló hallgatással.
És végtelen hálával.

Hát nem futok el. Maradok. Kibírom.



-Z-

2 megjegyzés: