Kezemben tartom életgombolyagom. Nézem a kisimult szál apró rezdülését. Már nem is biztos, hogy tudom, melyik volt az a pont, ahol erre fordultam. Hol volt az, amikor megértettem valamit magamból, és el mertem indulni egy másik úton. Járatlan, kitaposatlan, sártól csúszós útnak láttam sokáig. De akkor egyszer, engedtem ujjaim görcsös szorításából. Kifordult kezeim közül egy szál, és én elgurítottam messzire a gyűrt gombolyagot. Olyan messzire, hogy ne lássam, mi van ott, az Üveghegyen túl. Csak mennem kelljen, a leküzdhetetlen ismeretlenbe, lélegzetről lélegzetre lépve, ismerőssé téve fát, bokrot, erdőt, virágot, rétet, madarat.

Megérkeztem.
A megérkezés pillanata régóta exponál bennem. Kerekerdő rajzolódik ki a homályos polaroidon.

Persze a szél olykor most is átfúj rajtam.
Imádságom ronggyá szakadt köpönyege nem véd meg önmagamtól. Ilyenkor úgy érzem, kell, hogy mellettem legyél.
Hogy levegőt vegyél ott, ahol én kifújom. Hogy halljad a szót, amit nekem mondanak. Hogy az arcomon végigcsorgó esőcsepp arcod lágy vonalán járjon táncot. Hogy oda lépjél, ahonnan én nemrég tovább léptem. Hogy hangod visszazengjen bennem ott, ahol legmélyebb a csönd. Hogy mosolyod mosolyt rajzoljon arcom másik felére, amit csak neked mutatok meg.
És elmondhassam neked: Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna...*

-Z-



(*JA)

Elloptam talpad barázdáit az őszi avarról. A színes falevelek ázott-illatú emléke vastag,kötött kardigánként gombolja rám ezüstszíned minden bölcsességét.
Még emlékszem a kettőnk ígéretére ott, a kisvárosi utca porában, a századfordulós emlékekkel bevont lócán ülve, ahogy hajadon még néha átkapaszkodott a fáradó napsugár.
Kettőnk között csak néha csapot zajt egy megtévedt gondolat, inkább csak hallgattuk egy távoli világ be nem teljesült ígéretét.
Most nincs körülöttem avar, s talpad barázdái is csak szívemben járják új útjukat. De az öröklét kulcsos bibliájából ma is kiolvasom sosem múló üzeneted: menj fel a lépcsőn.


-Z-