,

,

2014. augusztus 25., hétfő




Melled két pólusa közt a kék sugár-
A kötéltáncos álma áll azon.

A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már tőlsokat kerestelek-
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
s magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.

S a legmagasabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívünkben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...

De én nem vagyok fáradt, kedvesem-
Csak a tenger jött el a küszöbömig.

(józsefattila)



Vannak eltéphetetlennek látszó kötelékek. Ám, ha jobban megvizsgáljuk őket (vagy csupán bizonyos szemellenzőket leveszünk) látható, hogy némelyek nem az Égben köttettek. Nincs rajtuk az az áldás, ami öröktől fogva a végtelenbe ível. Így (ha nem is könnyen), de
elszakíthatók.

2014. augusztus 22., péntek

Kicsit...

úgy érzem magam, mint a '70-es évekbeli nagy rock zenekarok. Nem tudok búcsút venni. No nem a színpadtól, persze, de valahogy mégis olyan az egész. Elköszönés, búcsúkoncert, nosztalgia... és a végén, újra összeáll a banda.
Nem tudom Zohart elengedni. Pedig elköszöntem Tőle, búcsúszavakat intéztem hozzá, nosztalgikusan végiggondoltam az elmúlt hét évünket. Hogy mi az, amit Zoharnak köszönhetek. A sok ember, a barátságok, csalódások, a tanulás és tanítás. A lelkek ezernyi kapcsolódása.

A mostanában történt dolgok új értelmezésekre késztettek.
De Zohar régi, meghitt melegségébe kell ehhez bújnom, mert ha tetszik, ha nem, nekem ezt is jelenti Zohar.