néha úgy érzem, bárcsak ne ismernélek... könnyebb lenne még meghalnom is. aztán elszégyellem magam. hiszen a legnagyobb csoda vagy az életemben. nem tudnék már úgy élni, hogy nem ismerlek. mindenre megtanítasz, amire önmagamtól képtelen lennék. de néha kétségbeesem és olyankor nagyon nehéz.

sajnálom, hogy csak ezt és csak így tudom írni. de meg fogod érteni. hiszen ismersz. 

Köszönöm, hogy tétova lépéseimet mosollyal fogadtad. Hogy belépve kapudon, összefogtad rakoncátlan hajszálaimat, innom adtál és olvasni hagytál.
Köszönöm, hogy már akkor vigyáztál rám, amikor én még nem ismertelek fel. Hogy ahol vagy, ott az otthon melege, az érzések mély tava, a biztonság, a nevetés, az örök egymáskeresés vesz körbe.

Szeretem, hogy vagy.
Szeretem, hogy megnevettetsz, hogy megnevettetlek.
Szeretem az itt-ott felbukkanó sziluettedet.
Szeretem, hogy az egyformaságunkban vagyunk különbözőek.
Szeretem, hogy lemeztelenített arcom sem riaszt el.
Szeretem, hogy érteni véljük egymást.


Áldás jó helyen lenni. A helyemen lenni.