Van, amikor nincsenek észérvek, amikor egy pillanat alatt érzem úgy, hogy kiszaladnak belőlem a jól megkomponált gondolatok. Az ölelő nyugalom egy mondat súlyától képes ingoványos lápvidékké változni bennem, pedig azok is csak szavak, egymás után rendezett betűk halmaza, amelyek máskor oly békével fognak közre.
De a szavak sorrendje most fáj, és félelmetes kürtbe próbál lökni, míg én lábujjaimat fehérre szorítva kapaszkodom. Nem akarok lezuhanni. Félek. Nem akarok félni. Repülni tanulok. Repülni, egyedül, szegett szárnyaimat széttárva, csillagmesékből szőtt álmokkal átkötve, hogy világítsak utat magamnak, mint egy eltévedt szentjánosbogár.






-Z-

Indulj el egy úton

Könnyű a pókháló,
 az is megtart engem,
Csak egy hajszálon is
 hozzád ránthatsz engem.

:)


(Ágnes és Kowalsky)

Csendben ülök a várakozás küszöbén. Nézem a pillanatot, amelyik itt táncol körülöttem. Várlak. Hiszen mindig is vártalak. Lassan rajzolódnak ki körvonalaid.  Virágzol bennem, mint egy színes nyári nap. Finom illatokból, megtörtént ölelésekből, nyikorgó kertkapuból, sárgabarack ízéből, dombra felszaladásból, fűben gurulásból, éjszakai andromédákból állsz.
Két kezemet teleszórod derűvel, hogy aztán boldogsággá olvadjon a számban, édes,savanyú cukorka másnapjaimon.

Várlak, hogy a padlás végében felejtett sokszínű festékkel újra fessük a háztető színeit, hogy az égből ugrani készülő sose tévesszen célt. Várlak, mint amikor még kislányként vártam egy másik ajtó csikordulást.

A színes ceruzáimat kihegyezte valaki.Itt jártál. Megrajzolt betűkkel kezdődő mondatként maradsz velem.

Itt vagy. Itt vagyok. Együtt változunk a változatlanságban. Együtt a holnap várakozásában.




-Z-

sorsom követei 1.

Lassan egy hete, hogy SzM könyve után olthatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy egyszer egy terebélyes faként nézhessek arra, amit azt mondanak ősök. Történeteiket már sajnos megismerni nem fogom, szinte alig van élő rokonom, legalábbis olyan, akiről tudok és akit ismerek. Pontosan egy van. Az apukám.
Az ő családfáját szeretném felkutatni, egyelőre a lelkesedés sokkal nagyobb, mint a konkrét eredmény.
Amit tudok: az apai nagyszüleim neve, születési helye, ideje, házasságkötésük helye, ideje, foglalkozásuk, gyermekeik neve. A szüleik (tehát az én dédszüleim) neve. Nagymamám testvéreinek neve.
Szóval  gyakorlatilag semmit nem tudok.
Van két segítőm, aki inkább egy. Sz. Gyuri tényleg azonnal segít, ha bármi kérdésem van. Ami bőven akad, egyelőre még technikai kérdések leginkább, ugyanis még azt sem tudtam, hogy az interneten fellelhető adatbázisokban hol és hogyan tudok keresni.
És hol vagyok akkor én, az ő százezer átnézett anyakönyvi oldalától...

Most épp halotti anyakönyvi kivonatokat nézek.  Érékes az ismeretlen nevek és sorsok között bolyongani. De azért egy icipici eredmény még érdekesebb lenne. 589 oldal vár rám, egy oldalon 6 ember életének végső állomása


-Z-

Valamerre mindig vezetik az embert. Vagy tapogatózva megy valamerre. Most, hogy két új, és felettébb időigényes elfoglaltság talált rám, az olvasás és írás mellett nagyon kevés időm maradt olyan léhaságokra, mint az alvás.
Viszont az éjjeli csend sok mindent elmesél nekem, és miközben kutatok, keresek, színezek, tervezek, szárnyalok, meghallgatom a párás esték történeteit.
Mert mindegyik történet én vagyok. És szeretem ezeket a mesékbe burkolt árnyalataimat.




-Z-

Lázas tikkadásban pihennek a koppanó percek mellettem. Nézem, ahogy egybeolvad a világ.

Egy tétova pillanatig csókot vált az éggel a föld, majd megszüli gyermekét,ezt a fáradhatatlanul lobogó, forró nyári napot.

Lábujjaimra fonódott az édes alma íze, fehér subájuk alatt táncoltak az ég éber őrzői, megzenésített dallamokat rajzoltak az olvadó aszfaltcsíkok a szívhúrjainkra.

Égő lábnyomaidat figyelem.
Ahogy körbeölelik a fényükkel játszó csillagok és feldobják Isten pirkadatkor font rőt hálójába, pedig csak a homokba képzeltelek.

Kinyitom az ablakot. Hajamat összeborzolja a közelgő hajnal. Lefekszem. Lepedőm között megbújik még néhány nyáréji gondolat.

És aztán persze itt van olykor, ez a végtelennek tűnő nap.
Amíg a fénykorong felfesti magát az égre, én mintha ezer életet élnék meg. Szétpattanni készülő inam a világ minden rezdülésére élesen figyel, nincs más, csak elgyötört pillanatok utáni kapkodás, hogy ha már itt ez a nap, ez a végtelenbe futó izzás, hát fogadjak be minden megfeszült hangos szót.

De nem megy. A lelkem lázong minden ilyen végtelenített nap ellen.
 S ilyenkor, a békésen szuszogó éjjel ölébe bújva elhiszem, hogy ha nagyon kérem, ha nagyon akarom, akkor az elfogadás lépcsőfokáról akár fel is léphetek, akár le is ugorhatok, hiszen én én vagyok, változásra készen.



-Z-

"Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket és pszichológiai fejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunk ahhoz, hogy azt az életet éljük, amit ránk bíztak. Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el. Miután valaki olyasmit hallott, ami megváltoztathatná benső állapotát, és egészségével nem törődve elmegy tőlem, én nem hívom vissza. Azzal vádolhatnak, hogy keresztényietlen vagyok, de nem bánom. Én a természet oldalán állok."

(C.C. Jung: Analitikus pszichológia)