15/40

Az elmúlt idők több mindenben is felismeréseket hoztak. Egyrészt végre kezdem elfogadni,hogy nem kell, nem lehet minden (vagy semmi?) tökéletes. Hogy a kertem nem attól olyan, hogy onnan senki el nem akar menni, mert tökéletesre gazoltamcsicsáztamültettem, hogy lehet nincs éppen minden (tökéletesen) kivasalva, hogy esetleg ma kimaradt az ablakpárkány a takarítás sorából (de holnap is van nap :)  )... és sorolhatnám mindazt, ahol évekig, évtizedekig tökéletességet vártam el magamtól, és ettől görcsös voltam, frusztrált és ideges.
Megpróbálom elengedni a tökéletesség lehetőségének illúzióját és máris tökéletesen jobban érzem magam.

A másik a türelem. Ez persze egy nagyon sokrétű fogalom, és általában nem is az erősségem, most viszont arra gondolok, amikor elkezdek valamit és durrrr, azt szeretném, hogy már minden úgy menjen, ahogy azt kigondoltam. Így sokszor sok minden nem sikerült már. Mert egy nap alatt nem állt össze az, amit szerettem volna, így feladtam, abbahagytam, összetéptem, otthagytam... Most kezdem azt tapasztalni, hogy ha nem rohanok, ha hagyom, hogy folyjanak a dolgok, ha egyszerűen csak benne vagyok a folyamatban, észrevétlenül alakul ki körülöttem, bennem és általam az új rend.

Így vagyok ezzel a posttal is. Valahogy gyomlálás közben sokkal jobban jöttek a magvas (sicc!) gondolatok, mostanra pedig csak ezek a suta mondatok maradtak belőle. De nem bánom. Mert már nem is vártam, hogy tökéletes post legyen...(aha, persze :)  )

9/40

"Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,..."

-weöressándor-


egyre több, az időből kilógó pillanatom van. vagy ki tudja? talán ez előtt is volt sok-sok ilyen pillanat, csak másképp néztem rájuk... nem vettem észre, hogy csodák történnek velem. vagy ha mégis, azt hittem, kőbe kell vésni a pillanatot, s ettől olyan tűnő lett, hogy magam sem hittem, hogy  megtörtént.
ma már tudatosabb vagyok. hagyom, hogy a szívet-lelket rázó pillanatok átperegjenek rajtam, mint egy homokórán, apró karcokat hagyva legmélyebbemben, hogy aztán az örökkévalóságig éljenek tovább az időtlenségben.

8/40

mintha bőröm felsikoltana
mikor megérint
létezésed illúziója





-Z-

Kezemben tartom életgombolyagom. Nézem a kisimult szál apró rezdülését. Már nem is biztos, hogy tudom, melyik volt az a pont, ahol erre fordultam. Hol volt az, amikor megértettem valamit magamból, és el mertem indulni egy másik úton. Járatlan, kitaposatlan, sártól csúszós útnak láttam sokáig. De akkor egyszer, engedtem ujjaim görcsös szorításából. Kifordult kezeim közül egy szál, és én elgurítottam messzire a gyűrt gombolyagot. Olyan messzire, hogy ne lássam, mi van ott, az Üveghegyen túl. Csak mennem kelljen, a leküzdhetetlen ismeretlenbe, lélegzetről lélegzetre lépve, ismerőssé téve fát, bokrot, erdőt, virágot, rétet, madarat.

Megérkeztem.
A megérkezés pillanata régóta exponál bennem. Kerekerdő rajzolódik ki a homályos polaroidon.

Persze a szél olykor most is átfúj rajtam.
Imádságom ronggyá szakadt köpönyege nem véd meg önmagamtól. Ilyenkor úgy érzem, kell, hogy mellettem legyél.
Hogy levegőt vegyél ott, ahol én kifújom. Hogy halljad a szót, amit nekem mondanak. Hogy az arcomon végigcsorgó esőcsepp arcod lágy vonalán járjon táncot. Hogy oda lépjél, ahonnan én nemrég tovább léptem. Hogy hangod visszazengjen bennem ott, ahol legmélyebb a csönd. Hogy mosolyod mosolyt rajzoljon arcom másik felére, amit csak neked mutatok meg.
És elmondhassam neked: Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna...*

-Z-



(*JA)