Bekapcsolni a laptopot. Ehhez is erő kell. Olyan, ami 7-ből 7 este nincs. Mérhetetlen a fájdalmam és a félelmem. És nem tudok már most mit kezdeni a feltörő emlékekkel, a bűntudattal, a szépekkel sem, azokkal az időkkel, amik miattam csúsztak el, a ki nem használt napokkal, órákkal, percekkel, a meg nem élt pillanatokkal. És nem tudok mit kezdeni a csodás napokkal, órákkal, percekkel, a megélt pillanatokkal. MINDEN fáj. Rettegek az úttól, ami a VÉGig vezet és rettegek az úttól, ami a VÉGen túl indul. És iszonyatosan félelmetes, hogy az az egyetlen ember, aki bármi történ is, megvédett, mellettem állt, segített, tanított...hogy most ő van a legnagyobb bajban, és én tehetetlenül vergődöm. És rettegek, hogy mi lesz velem nélküle. Mi lesz a kisfiunkkal nélküle. Mi lesz a családunkkal. Senki nem tud a lelkemen igazán segíteni.

Próbálok a jelenben élni. De a jelen is szar. Hiába mondják, hogy az adott pillanat van... jövőkép nélkül nagyon nehéz a jelentélvezni, szeretni. Próbálok minden pillanatért hálás lenni. De amikor a kisfiam a szívét fogva zokog, hogy ő ezt nem bírja ki, hogy szilánkokra esett az élete, hogy ő az apukájával fog halni...hát iszonyatosanbrutálisan nehéz. És nem találom egyelőre a kapaszkodót. Amibe kapaszkodva könnyebb lenne nekünk. ÍMert egyelőre, bár tudom, a kisfiamért kell menni tovább, azt érzem, hogy az ő fájdalma miatt még sokkal nehezebb minden. Remeg kezem, lábam, gyomrom. Nem eszem, nem alszom. Szörnyű ez a félelem. Hogy mi lesz ha... hiába szeretnék még nem arra gondolni, egy ilyen halálos ítélettel nem lehet ezt elkerülni. Annyira magányos minden. És minden szétmállott. Az otthonom, ami eddig a biztonság, a védelem volt, most idegen. Hogyan lesz tovább?

Nem gondoltam volna, hogy újra írok. És gyűlölöm, hogy újra írnom kell. Gyűlölöm ezt a fájdalmat és tehetetlenséget bennem. Gyűlölöm, hogy szétesett a világom. Minden idegen körülöttem. Kivéve a férjemet, a kisfiamat, a kutyámat és a madarainkat. Minden elmosódott, szétesett és értelmetlen. Hat napja még normálisan éltünk Most meg azzal kell megküzdenünk, hogy a férjemnek hetei, talán hónapjai vannak hátra. Elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Úgy érzem, meg fogok zavarodni ettől. EGyedül vagyok, 21 éve ő van mindenben, de tényleg MINDENBEN mellettem. A legsötétetbb napjaimban is mellettem volt. És most már nem lesz. Fel nem fogom, hogy fogom ezt átvészelni, hogy fogok tudni felkelni nap mint nap. Kisfiamért MINDENT meg kell tennem. Neki nincs más a kis világában, csak az apukája és én. Ebből egy, fizikailag elköszön tőle. Nem bírom felfogni és nem tudom, hogy hogy fogok tovább létezni. Minden elmosódott, minden értelmetlen. Már most elmondhatatlanul hiányzik. A kisfiam az, aki erőt ad, aki miatt össze kell szednem magam. Most itt zokogok. Ő meg beszél, mesél. Imádom. Letörlöm a könnyeimet, hogy ne lássa, és megyek, bezsélgetni vele. Isten, ha látsz. Kérlek, legyél hozzánk könyörületes és segíts minket!