Amikor egy új közösségbe kerül az ember, előbb-utóbb összekapcsolódik többek sorsával. Így vagy úgy részt vállal örömökből, bánatokból, sikerekből, kudarcokból. Segít terhet cipelni, vagy éppen letenni azt.
És persze, ha minden jól megy, akkor az ő sorsához is kapcsolódnak emberek.Megérintik szavakkal, ölelő karokkal, mosolyokkal. Támogatják döntéseiben, véleményt formálva segítik választásaiban.A nehezebbet könnyebbé teszik.
 Egészen kiváltságos az a helyzet, amikor felnőttként megélheti valaki az őszinte összekapcsolódást egy közösségen belül.
Hogy szerencsés vagyok-e? Igen.
Mert most, hogy ismét széthullani látszik az a hártyavékony egész, amiről elhittem, hogy még megjavítható, van kihez fordulnom egy vidám pillanatért, tanácsért, segítségért.
Segítenek segítséget kérnem. Mert az elmúlt hónapok erről szólnak javarészt. A segítségkérésről. És persze egyszer majd a segítség is meg fog érkezni. :)








-Z-

 Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.




-Zelk Zoltán-

...tenyeremet milliónyi üvegszilánk vágta szét. a kicsorduló vér útja kiszámíthatatlanná vált a változó pillanatok sodrásában. földetérő, elfogyó, összekapaszkodó cseppek sokasága. a tenyerem régen rajzolt barázdáiba költöző csillogás új árkokat vájt, hogy új utakat mutasson elbizonytalanodott magamnak....




akkor, amikor benned és körülötted millió darabra hullik szét az egésznek hitt világ, nehéz meglátni, hogy mi az, amit hoz ez a helyzet neked. nehéz hinni, hogy van földetérés, elfogyó könnyek és vannak összekapaszkodó lelkek.

el kellett telnie egy kis időnek. meg kellett fordulnia az esztendőnek. le kellett zárnom, hogy újra tudjam nyitni. és kellettek emberek, akik ebben társamul szegődtek.

a tegnapi nap, végleg bizonyosságot adott.
hogy van, akit el kellett engednem. dacára az elmúlt évtizedeinknek, dacára az elmúlt hónapjainknak.
hogy van, akit tényleg visszakaptam, dacára az elmúlt éveinknek.
és hogy van egy Apám. nagybetűvel. dacára annak, hogy ebben sokszor kételkedtem.




-Z-

2017

"Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögül a szél.S míg újra találkozunk, hordozzon a tenyerén az Isten."