,

,

2014. november 3., hétfő




Talizmán
Elmegyek elmenni
maradok maradni
elmegyek maradni
maradok elmenni.
Szaladok szaladni
megállok megállni
szaladok megállni
megállok szaladni.
Fölkelek fölkelni
leülök leülni
fölkelek leülni
leülök fölkelni.
Születek születni
meghalok meghalni
születek meghalni
meghalok születni.

(Weöres Sándor)







2014. október 15., szerda





ülök csöndes rádgondolásban
s elveszni látszom
a hátadba vájt némaságban





-Z-

2014. szeptember 15., hétfő

nappal nem akarom tudni, hogy ki vagy

talán
szélbe kapaszkodó árnyék, lomha léptekkel
falevél erezetén megcsillanó esőfény
súlyos kárpitok mögött megbújt titok
képkeretek közé zárt örök rejtelem
kavicsok között morzsolódó sziklatömb
fényévnyi bizonytalanság
falfirkák egy belvárosi omladozó falon
lábujjamat ölelő csobbanás
égen úszó papírsárkány mosolya
a hetedik palacposta visszhangja
a felrajzolt hold sápadtsága
talán


nappal, nem akarom tudni, hogy ki vagy
de éjjel hazavárlak




-Z-





2014. augusztus 25., hétfő




Melled két pólusa közt a kék sugár-
A kötéltáncos álma áll azon.

A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már tőlsokat kerestelek-
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
s magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.

S a legmagasabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívünkben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...

De én nem vagyok fáradt, kedvesem-
Csak a tenger jött el a küszöbömig.

(józsefattila)



Vannak eltéphetetlennek látszó kötelékek. Ám, ha jobban megvizsgáljuk őket (vagy csupán bizonyos szemellenzőket leveszünk) látható, hogy némelyek nem az Égben köttettek. Nincs rajtuk az az áldás, ami öröktől fogva a végtelenbe ível. Így (ha nem is könnyen), de
elszakíthatók.

2014. augusztus 22., péntek

Kicsit...

úgy érzem magam, mint a '70-es évekbeli nagy rock zenekarok. Nem tudok búcsút venni. No nem a színpadtól, persze, de valahogy mégis olyan az egész. Elköszönés, búcsúkoncert, nosztalgia... és a végén, újra összeáll a banda.
Nem tudom Zohart elengedni. Pedig elköszöntem Tőle, búcsúszavakat intéztem hozzá, nosztalgikusan végiggondoltam az elmúlt hét évünket. Hogy mi az, amit Zoharnak köszönhetek. A sok ember, a barátságok, csalódások, a tanulás és tanítás. A lelkek ezernyi kapcsolódása.

A mostanában történt dolgok új értelmezésekre késztettek.
De Zohar régi, meghitt melegségébe kell ehhez bújnom, mert ha tetszik, ha nem, nekem ezt is jelenti Zohar.