3/40

Csendesen

Drága Barátom! Ha kell, ott leszek csöndedben veled. 

Veled, akit bár nem olyan régóta ismerek, mégis nekem adtad azt, amit nagyon keveseknek. A bizalmadat és titkod. Tudom, hogy nem kell bizonygatnom előtted, hogy számíthatsz rám, és minden zabolátlan gondolatod, megtépázott érzésed, örömöd és bánatod, rímekbe font reményed megőrzöm. 

Bár egyszer úgy érezted, meg kell köszönnöd, hogy előttem önmagad lehetsz, én tartozom köszönettel, hogy lelked meztelenségét vállaltad. És tudom, lesz még nagyon mélyen, de a kezem ott lesz a szakadék szélén, hogy megtartson. És persze lesz rántott hús is. És cabernet savignon.

2/40

Híd a Kwai folyón

Szeretem most van. 

Szeretem a napot, ahogy belebújik a hajam alá. Szeretem, ahogy látható és láthatatlan rétegeket vetkőzök le, s bomlik ki valami új, mégis ismerős élet bennem. Szeretem, ahogy a reggeli és délutáni utamat rózsaszínfehér járdaszegély borítja. Szeretem az illatát ezeknek a tavaszi utazásoknak. Szeretek két keréken tekerni, lejtőn énekelve legurulni, szeretem a Duna hűs ölét, szeretem, ahogy új kanyarok után új egyenesek jönnek.

Egyet nem szeretek. Hídon áttekerni. Mindig leszállok, meredten magam elé nézve, biztoshogynemszakadhatlevelem mantrát ismételgetve, csigalassúsággalgyorsan megyek át. 

És aztán jött a ma. És jött a híd.

Amikor semmin nem gondolkodva, biztos kerékkel, óvó szavak kíséretében, olykor hátra-hátra nézve, biztatva-mosolyogva sikerült megtennem a félelmetes híd 30 méterét. Mert erőt adott 16 sárga mellénybe bújt kiskrampusz, akik hittek bennem, akik számítottak rám.

Szeretem most van.

Szeretem azt, amit most tanulok magamról. Szeretem a bizalmat, a tiszta szavakat, a világ legfontosabb történeteit, a padon elmajszolt fél adag salátát, a karnyújtásokat és öleléseket. 

Szeretem most van.

1/40

Posztböjti időszak indul

Ma több területen is úgy érzem, hogy az aljára értem. Vagy éppen túlcsordultam. Vagy legalábbis olyan pontok kristályosodtak meg bennem, amelyeket el szeretnék mozdítani. Nem nagy dolgok ezek. Illetve nem csupa nagybetűs dologról van szó, mégis változásra serkentőekről.

A most divatos kihívások engem sem hagynak teljesen hidegen. A 2016-os Nagy Könyvkihívást idén is lelkesen csinálom, most pedig posztböjtbe kezdek (mivel több ok miatt a böjti időszakban erre nem volt lehetőségem) és mivel ez a nap egy olyan nap az életemben, amely egyszer már alapvető változást hozott.

A 40 napos kihívás ma elindult, és május 12-ig tart. Utána meg majd valami más indul.

Szóval:
minimum napi 3 l víz
napi egy óra olvasás (ez a szépirodalomra vonatkozik, a szakma nem tartozik ebbe az időbe bele)
no cukor
no liszt (kivétel néha-néha durum tészta és kétszersült)
napi 30 perc szobabicikli vagy torna (az eddigi, mindennapos biciklizéssel nem kiváltható, ez azon felül teljesítendő)
a naponta, a naptáramban szívecskével jelölt kihívásomat még inkább folytatom <3
napi egy blogbejegyzés

Sok sikert nekem. :)

ps. ez még a tegnapi ma, ma már másik ma van :)

néha úgy érzem, bárcsak ne ismernélek... könnyebb lenne még meghalnom is. aztán elszégyellem magam. hiszen a legnagyobb csoda vagy az életemben. nem tudnék már úgy élni, hogy nem ismerlek. mindenre megtanítasz, amire önmagamtól képtelen lennék. de néha kétségbeesem és olyankor nagyon nehéz.

sajnálom, hogy csak ezt és csak így tudom írni. de meg fogod érteni. hiszen ismersz. 

Köszönöm, hogy tétova lépéseimet mosollyal fogadtad. Hogy belépve kapudon, összefogtad rakoncátlan hajszálaimat, innom adtál és olvasni hagytál.
Köszönöm, hogy már akkor vigyáztál rám, amikor én még nem ismertelek fel. Hogy ahol vagy, ott az otthon melege, az érzések mély tava, a biztonság, a nevetés, az örök egymáskeresés vesz körbe.

Szeretem, hogy vagy.
Szeretem, hogy megnevettetsz, hogy megnevettetlek.
Szeretem az itt-ott felbukkanó sziluettedet.
Szeretem, hogy az egyformaságunkban vagyunk különbözőek.
Szeretem, hogy lemeztelenített arcom sem riaszt el.
Szeretem, hogy érteni véljük egymást.


Áldás jó helyen lenni. A helyemen lenni.

Kezemben tartom életgombolyagom. Nézem a kisimult szál apró rezdülését. Már nem is biztos, hogy tudom, melyik volt az a pont, ahol erre fordultam. Hol volt az, amikor megértettem valamit magamból, és el mertem indulni egy másik úton. Járatlan, kitaposatlan, sártól csúszós útnak láttam sokáig. De akkor egyszer, engedtem ujjaim görcsös szorításából. Kifordult kezeim közül egy szál, és én elgurítottam messzire a gyűrt gombolyagot. Olyan messzire, hogy ne lássam, mi van ott, az Üveghegyen túl. Csak mennem kelljen, a leküzdhetetlen ismeretlenbe, lélegzetről lélegzetre lépve, ismerőssé téve fát, bokrot, erdőt, virágot, rétet, madarat.

Megérkeztem.
A megérkezés pillanata régóta exponál bennem. Kerekerdő rajzolódik ki a homályos polaroidon.

Persze a szél olykor most is átfúj rajtam.
Imádságom ronggyá szakadt köpönyege nem véd meg önmagamtól. Ilyenkor úgy érzem, kell, hogy mellettem legyél.
Hogy levegőt vegyél ott, ahol én kifújom. Hogy halljad a szót, amit nekem mondanak. Hogy az arcomon végigcsorgó esőcsepp arcod lágy vonalán járjon táncot. Hogy oda lépjél, ahonnan én nemrég tovább léptem. Hogy hangod visszazengjen bennem ott, ahol legmélyebb a csönd. Hogy mosolyod mosolyt rajzoljon arcom másik felére, amit csak neked mutatok meg.
És elmondhassam neked: Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna...*

-Z-



(*JA)

"Mégis hiszem, hogy élni érdemes, egyszeri különleges"