Nem gondoltam volna, hogy újra írok. És gyűlölöm, hogy újra írnom kell. Gyűlölöm ezt a fájdalmat és tehetetlenséget bennem. Gyűlölöm, hogy szétesett a világom. Minden idegen körülöttem. Kivéve a férjemet, a kisfiamat, a kutyámat és a madarainkat. Minden elmosódott, szétesett és értelmetlen. Hat napja még normálisan éltünk Most meg azzal kell megküzdenünk, hogy a férjemnek hetei, talán hónapjai vannak hátra. Elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Úgy érzem, meg fogok zavarodni ettől. EGyedül vagyok, 21 éve ő van mindenben, de tényleg MINDENBEN mellettem. A legsötétetbb napjaimban is mellettem volt. És most már nem lesz. Fel nem fogom, hogy fogom ezt átvészelni, hogy fogok tudni felkelni nap mint nap. Kisfiamért MINDENT meg kell tennem. Neki nincs más a kis világában, csak az apukája és én. Ebből egy, fizikailag elköszön tőle. Nem bírom felfogni és nem tudom, hogy hogy fogok tovább létezni. Minden elmosódott, minden értelmetlen. Már most elmondhatatlanul hiányzik. A kisfiam az, aki erőt ad, aki miatt össze kell szednem magam. Most itt zokogok. Ő meg beszél, mesél. Imádom. Letörlöm a könnyeimet, hogy ne lássa, és megyek, bezsélgetni vele. Isten, ha látsz. Kérlek, legyél hozzánk könyörületes és segíts minket!