Próbálok a jelenben élni. De a jelen is szar. Hiába mondják, hogy az adott pillanat van... jövőkép nélkül nagyon nehéz a jelentélvezni, szeretni. Próbálok minden pillanatért hálás lenni. De amikor a kisfiam a szívét fogva zokog, hogy ő ezt nem bírja ki, hogy szilánkokra esett az élete, hogy ő az apukájával fog halni...hát iszonyatosanbrutálisan nehéz. És nem találom egyelőre a kapaszkodót. Amibe kapaszkodva könnyebb lenne nekünk. ÍMert egyelőre, bár tudom, a kisfiamért kell menni tovább, azt érzem, hogy az ő fájdalma miatt még sokkal nehezebb minden. Remeg kezem, lábam, gyomrom. Nem eszem, nem alszom. Szörnyű ez a félelem. Hogy mi lesz ha... hiába szeretnék még nem arra gondolni, egy ilyen halálos ítélettel nem lehet ezt elkerülni. Annyira magányos minden. És minden szétmállott. Az otthonom, ami eddig a biztonság, a védelem volt, most idegen. Hogyan lesz tovább?