néha úgy érzem, bárcsak ne ismernélek... könnyebb lenne még meghalnom is. aztán elszégyellem magam. hiszen a legnagyobb csoda vagy az életemben. nem tudnék már úgy élni, hogy nem ismerlek. mindenre megtanítasz, amire önmagamtól képtelen lennék. de néha kétségbeesem és olyankor nagyon nehéz.

sajnálom, hogy csak ezt és csak így tudom írni. de meg fogod érteni. hiszen ismersz. 

Köszönöm, hogy tétova lépéseimet mosollyal fogadtad. Hogy belépve kapudon, összefogtad rakoncátlan hajszálaimat, innom adtál és olvasni hagytál.
Köszönöm, hogy már akkor vigyáztál rám, amikor én még nem ismertelek fel. Hogy ahol vagy, ott az otthon melege, az érzések mély tava, a biztonság, a nevetés, az örök egymáskeresés vesz körbe.

Szeretem, hogy vagy.
Szeretem, hogy megnevettetsz, hogy megnevettetlek.
Szeretem az itt-ott felbukkanó sziluettedet.
Szeretem, hogy az egyformaságunkban vagyunk különbözőek.
Szeretem, hogy lemeztelenített arcom sem riaszt el.
Szeretem, hogy érteni véljük egymást.


Áldás jó helyen lenni. A helyemen lenni.

Kezemben tartom életgombolyagom. Nézem a kisimult szál apró rezdülését. Már nem is biztos, hogy tudom, melyik volt az a pont, ahol erre fordultam. Hol volt az, amikor megértettem valamit magamból, és el mertem indulni egy másik úton. Járatlan, kitaposatlan, sártól csúszós útnak láttam sokáig. De akkor egyszer, engedtem ujjaim görcsös szorításából. Kifordult kezeim közül egy szál, és én elgurítottam messzire a gyűrt gombolyagot. Olyan messzire, hogy ne lássam, mi van ott, az Üveghegyen túl. Csak mennem kelljen, a leküzdhetetlen ismeretlenbe, lélegzetről lélegzetre lépve, ismerőssé téve fát, bokrot, erdőt, virágot, rétet, madarat.

Megérkeztem.
A megérkezés pillanata régóta exponál bennem. Kerekerdő rajzolódik ki a homályos polaroidon.

Persze a szél olykor most is átfúj rajtam.
Imádságom ronggyá szakadt köpönyege nem véd meg önmagamtól. Ilyenkor úgy érzem, kell, hogy mellettem legyél.
Hogy levegőt vegyél ott, ahol én kifújom. Hogy halljad a szót, amit nekem mondanak. Hogy az arcomon végigcsorgó esőcsepp arcod lágy vonalán járjon táncot. Hogy oda lépjél, ahonnan én nemrég tovább léptem. Hogy hangod visszazengjen bennem ott, ahol legmélyebb a csönd. Hogy mosolyod mosolyt rajzoljon arcom másik felére, amit csak neked mutatok meg.
És elmondhassam neked: Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna...*

-Z-



(*JA)

"Mégis hiszem, hogy élni érdemes, egyszeri különleges"

"Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen.
Nem jöhet új az életben hirtelen.
Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel,
A mindenen túl a minden jön el."

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.



-reményiksándor-

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

-szerbantal-