"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

-szerbantal-

Lassan áll össze a sok-sok lépés egy úttá. Van amelyik kitérő sokkal később nyer értelmet az életemben, van, amelyik pont azért állja utam, hogy egésszé váljon egy rég elkezdett történet.
Jó látnom, hogy nincs fontos és kevésbé fontos lépés. Lépések vannak. És mindegyik megtörténik valamiért. És, amikor már a sírás határán ülök valahol, az a hinta lesz az, amely az egekbe repít.
Jó tudni, hogy a magam mögött hagyott árnyékok kiszínesednek bennem, s lesznek, amelyek egyúttal megfakulnak.
De az égi spirál közepén mosolyod mosolyt fakaszt, őszillatod orromba kúszik, és az avarszínöleléseket beborító csendben, meghallom lépteidet.





-Z-

"a külvilág csak színfalak, szívedben a bázis"

Mostanában olykor fuldoklom. A szó mindenféle értelmében. De mióta cölöppé váltál bennem, könnyebben jutok levegőhöz.
Cölöpléted olyan sokáig volt ingoványos. Hol egy hullám vetett partra, hol a napszítta fa sebezte véresre tenyerem, volt, hogy ujjaim korhadt üregekben tapogatóztak.

Azóta megértettem. A cölöpöket mi formáljuk magunknak azzal, hogy észrevesszük őket és elhisszük, hogy ők a mi cölöpjeink.

Én elhittem. S melletted hiszek még a sok, apró,
olykor a víz sodrásával közeledő-távolodó, de
 mindenképpen cölöpként mellettem állókban is.


-Z-

Világ életemben tartottam a változástól. Attól, hogyan fogok megfelelni önmagamnak abban az új, megváltozott, átalakított komfortzónás életemben. Aztán, ahogy telt az idő, a változás lett az állandóság, az új, mindennapjaimra szabott lélekruhám pedig úgy igazodott rám, mintha az Égi Szabó pontosan tudta volna, milyen szabásmintát kell követnem.

Hamarosan felveszem az előző életemben szögre akasztott, izgalmakkal, tervekkel, álmokkal toldozott-foldozott kabátomat, hozzá pedig az új, sosem viselt, így az ismeretlenség kalandját hozó, hétmérföldes csizmám.

Belenevetek az eljövendő állandóságomba.



-Z-

Van, amikor nincsenek észérvek, amikor egy pillanat alatt érzem úgy, hogy kiszaladnak belőlem a jól megkomponált gondolatok. Az ölelő nyugalom egy mondat súlyától képes ingoványos lápvidékké változni bennem, pedig azok is csak szavak, egymás után rendezett betűk halmaza, amelyek máskor oly békével fognak közre.
De a szavak sorrendje most fáj, és félelmetes kürtbe próbál lökni, míg én lábujjaimat fehérre szorítva kapaszkodom. Nem akarok lezuhanni. Félek. Nem akarok félni. Repülni tanulok. Repülni, egyedül, szegett szárnyaimat széttárva, csillagmesékből szőtt álmokkal átkötve, hogy világítsak utat magamnak, mint egy eltévedt szentjánosbogár.






-Z-

Indulj el egy úton

Könnyű a pókháló,
 az is megtart engem,
Csak egy hajszálon is
 hozzád ránthatsz engem.

:)


(Ágnes és Kowalsky)