Van, amikor nincsenek észérvek, amikor egy pillanat alatt érzem úgy, hogy kiszaladnak belőlem a jól megkomponált gondolatok. Az ölelő nyugalom egy mondat súlyától képes ingoványos lápvidékké változni bennem, pedig azok is csak szavak, egymás után rendezett betűk halmaza, amelyek máskor oly békével fognak közre.
De a szavak sorrendje most fáj, és félelmetes kürtbe próbál lökni, míg én lábujjaimat fehérre szorítva kapaszkodom. Nem akarok lezuhanni. Félek. Nem akarok félni. Repülni tanulok. Repülni, egyedül, szegett szárnyaimat széttárva, csillagmesékből szőtt álmokkal átkötve, hogy világítsak utat magamnak, mint egy eltévedt szentjánosbogár.






-Z-