Lázas tikkadásban pihennek a koppanó percek mellettem. Nézem, ahogy egybeolvad a világ.

Egy tétova pillanatig csókot vált az éggel a föld, majd megszüli gyermekét,ezt a fáradhatatlanul lobogó, forró nyári napot.

Lábujjaimra fonódott az édes alma íze, fehér subájuk alatt táncoltak az ég éber őrzői, megzenésített dallamokat rajzoltak az olvadó aszfaltcsíkok a szívhúrjainkra.

Égő lábnyomaidat figyelem.
Ahogy körbeölelik a fényükkel játszó csillagok és feldobják Isten pirkadatkor font rőt hálójába, pedig csak a homokba képzeltelek.

Kinyitom az ablakot. Hajamat összeborzolja a közelgő hajnal. Lefekszem. Lepedőm között megbújik még néhány nyáréji gondolat.

És aztán persze itt van olykor, ez a végtelennek tűnő nap.
Amíg a fénykorong felfesti magát az égre, én mintha ezer életet élnék meg. Szétpattanni készülő inam a világ minden rezdülésére élesen figyel, nincs más, csak elgyötört pillanatok utáni kapkodás, hogy ha már itt ez a nap, ez a végtelenbe futó izzás, hát fogadjak be minden megfeszült hangos szót.

De nem megy. A lelkem lázong minden ilyen végtelenített nap ellen.
 S ilyenkor, a békésen szuszogó éjjel ölébe bújva elhiszem, hogy ha nagyon kérem, ha nagyon akarom, akkor az elfogadás lépcsőfokáról akár fel is léphetek, akár le is ugorhatok, hiszen én én vagyok, változásra készen.



-Z-

"Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket és pszichológiai fejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunk ahhoz, hogy azt az életet éljük, amit ránk bíztak. Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el. Miután valaki olyasmit hallott, ami megváltoztathatná benső állapotát, és egészségével nem törődve elmegy tőlem, én nem hívom vissza. Azzal vádolhatnak, hogy keresztényietlen vagyok, de nem bánom. Én a természet oldalán állok."

(C.C. Jung: Analitikus pszichológia)

Elloptam talpad barázdáit az őszi avarról. A színes falevelek ázott-illatú emléke vastag,kötött kardigánként gombolja rám ezüstszíned minden bölcsességét.
Még emlékszem a kettőnk ígéretére ott, a kisvárosi utca porában, a századfordulós emlékekkel bevont lócán ülve, ahogy hajadon még néha átkapaszkodott a fáradó napsugár.
Kettőnk között csak néha csapot zajt egy megtévedt gondolat, inkább csak hallgattuk egy távoli világ be nem teljesült ígéretét.
Most nincs körülöttem avar, s talpad barázdái is csak szívemben járják új útjukat. De az öröklét kulcsos bibliájából ma is kiolvasom sosem múló üzeneted: menj fel a lépcsőn.


-Z-

Önmagam nézett szembe a tavaszvégi tócsák tükréből, s bár szaladtam volna tovább, megálltam, hogy a pillanat villanófényében megértsem, magam.
Kellenek a megkomponált találkozások, a világ törvényei szerint szaladó szavak, az el nem múló elmúlások ahhoz, hogy egyszer, mielőtt a hosszú útra tévednek lábnyomaim, elmondhassam, megérettem a megértésre.









-Z-

Csecsebecsék

Ömlik az eső a világ fenekén.
Arcomon megcsillanó szavak.
A térdem is erogén zóna.
Riadtan hátráló szúnyog.
Pokolbéli víg napjaim.
Egyeztetett igeidők.
Siva ölelő karjai.
Megfestett ég.
Távozó autó.

-Z-