Kicsit...

úgy érzem magam, mint a '70-es évekbeli nagy rock zenekarok. Nem tudok búcsút venni. No nem a színpadtól, persze, de valahogy mégis olyan az egész. Elköszönés, búcsúkoncert, nosztalgia... és a végén, újra összeáll a banda.
Nem tudom Zohart elengedni. Pedig elköszöntem Tőle, búcsúszavakat intéztem hozzá, nosztalgikusan végiggondoltam az elmúlt hét évünket. Hogy mi az, amit Zoharnak köszönhetek. A sok ember, a barátságok, csalódások, a tanulás és tanítás. A lelkek ezernyi kapcsolódása.

A mostanában történt dolgok új értelmezésekre késztettek.
De Zohar régi, meghitt melegségébe kell ehhez bújnom, mert ha tetszik, ha nem, nekem ezt is jelenti Zohar.