21/40

Vajon meddig cipelhető mások titka? Amit nem kértél, hanem megkaptál. Ilyen-olyan okokból. És feltehetem-e a polcra a titkokat, amikor körülötte fonódnak a mindennapok, érthető és érthetetlen együttállások, zavarba ejtő változások, kérdések, kételyek kergetik egymást...? Nem. Vagy legalábbis nem mindegyik titokkal tehetem.
Ahogy most itt ülök és írok, kezd a szorítás engedni bennem. Tudom, hogy lesz, amit meg kell lépnem, tudom, hogy megteszem. És azt is tudom, ebben nem leszek egyedül.
Ettől függetlenül, maradnak még nálam titkok. Mások titkai. És azt nem értem, mi az, amit most ebből tanulnom kell...

19/40

Kimerítő napjaim peregnek most

, egy olyan történettel átszőve, amit nagyon nehezen élek meg. Kötődöm az összes "gyerekemhez", különbözőségüktől szerethetőek olyan nagyon, még akkor is, ha vannak napok, órák, percek, pillanatok, amikor megfeszült idegrendszereremen táncolnak :)
És emiatt a kötődés miatt tud fájni annyira, ha hirtelen egy gyerek körül felborul minden, és ő ezt ugyanolyan sugárzó vidámsággal viszi tovább, hogy csak a véletlenek összejátszása az, ami megvilágította azt, ami egy-két rosszabb jegy mögött zajlik.




Mennyivel több ez a hivatás, mint amit kívülről lát az ember...mennyivel több lettem én általa, általuk...

16/40

"Megöregszünk majd
és abban az lesz a szép
akiket régóta vártunk már
megjöttek rég."

15/40

Az elmúlt idők több mindenben is felismeréseket hoztak. Egyrészt végre kezdem elfogadni,hogy nem kell, nem lehet minden (vagy semmi?) tökéletes. Hogy a kertem nem attól olyan, hogy onnan senki el nem akar menni, mert tökéletesre gazoltamcsicsáztamültettem, hogy lehet nincs éppen minden (tökéletesen) kivasalva, hogy esetleg ma kimaradt az ablakpárkány a takarítás sorából (de holnap is van nap :)  )... és sorolhatnám mindazt, ahol évekig, évtizedekig tökéletességet vártam el magamtól, és ettől görcsös voltam, frusztrált és ideges.
Megpróbálom elengedni a tökéletesség lehetőségének illúzióját és máris tökéletesen jobban érzem magam.

A másik a türelem. Ez persze egy nagyon sokrétű fogalom, és általában nem is az erősségem, most viszont arra gondolok, amikor elkezdek valamit és durrrr, azt szeretném, hogy már minden úgy menjen, ahogy azt kigondoltam. Így sokszor sok minden nem sikerült már. Mert egy nap alatt nem állt össze az, amit szerettem volna, így feladtam, abbahagytam, összetéptem, otthagytam... Most kezdem azt tapasztalni, hogy ha nem rohanok, ha hagyom, hogy folyjanak a dolgok, ha egyszerűen csak benne vagyok a folyamatban, észrevétlenül alakul ki körülöttem, bennem és általam az új rend.

Így vagyok ezzel a posttal is. Valahogy gyomlálás közben sokkal jobban jöttek a magvas (sicc!) gondolatok, mostanra pedig csak ezek a suta mondatok maradtak belőle. De nem bánom. Mert már nem is vártam, hogy tökéletes post legyen...(aha, persze :)  )

12/40

...

11/40

Igen. Az.

- Akkor te most igazán boldog vagy? 

- Igen. Az. 

- Mert minden tökéletes?

- Nem. Egyáltalán nem a tökéletesség illúziója vesz körbe. De amikor 3 éve megtörtént az igazi csoda az életemben, már csak egyetlen üres puzzle részlet árválkodott a nagy kirakóban. És az azóta meglett. És ettől elkezdtem magamra egész-ként nézni. Egy tökéletlen egész-ként. 

- Ennyit számít a munka, a munkád? 

- Még ennél is többet. Egész életemben olyan helyen dolgoztam, ahol olykor elviselhetetlenül, máskor éppenhogycsak, de idegenként éreztem magam. És így napról-napra, hétről-hétre, évről-évre csiszolódtak az össze nem illő fogaskerekek bennem, míg végül úgy éreztem, kezd széthullni mindennapjaim óraműve.Egy márciusi tavaszon Valaki belenyúlt a gépezetbe, alaposan felkavarva mindent. Innen már csak egy lépés volt, hogy valami nagyon jóra kerekedjen.

- Maradjon így...

- Nem biztos, hogy így fog maradni. Változom, változunk. De ez nem baj. Már van egy alapom a változáshoz. Bástyák, pillérek, cölöpök. Mindegy hogy hívom. És azt kívánom, hogy még nagyon sokáig, amikor megérkezem a munkahelyemre, azt éreztem, hogy elindultam otthonról és megérkeztem haza.