"Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen.
Nem jöhet új az életben hirtelen.
Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel,
A mindenen túl a minden jön el."

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.



-reményiksándor-

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

-szerbantal-

Lassan áll össze a sok-sok lépés egy úttá. Van amelyik kitérő sokkal később nyer értelmet az életemben, van, amelyik pont azért állja utam, hogy egésszé váljon egy rég elkezdett történet.
Jó látnom, hogy nincs fontos és kevésbé fontos lépés. Lépések vannak. És mindegyik megtörténik valamiért. És, amikor már a sírás határán ülök valahol, az a hinta lesz az, amely az egekbe repít.
Jó tudni, hogy a magam mögött hagyott árnyékok kiszínesednek bennem, s lesznek, amelyek egyúttal megfakulnak.
De az égi spirál közepén mosolyod mosolyt fakaszt, őszillatod orromba kúszik, és az avarszínöleléseket beborító csendben, meghallom lépteidet.





-Z-

"a külvilág csak színfalak, szívedben a bázis"

Mostanában olykor fuldoklom. A szó mindenféle értelmében. De mióta cölöppé váltál bennem, könnyebben jutok levegőhöz.
Cölöpléted olyan sokáig volt ingoványos. Hol egy hullám vetett partra, hol a napszítta fa sebezte véresre tenyerem, volt, hogy ujjaim korhadt üregekben tapogatóztak.

Azóta megértettem. A cölöpöket mi formáljuk magunknak azzal, hogy észrevesszük őket és elhisszük, hogy ők a mi cölöpjeink.

Én elhittem. S melletted hiszek még a sok, apró,
olykor a víz sodrásával közeledő-távolodó, de
 mindenképpen cölöpként mellettem állókban is.


-Z-

Világ életemben tartottam a változástól. Attól, hogyan fogok megfelelni önmagamnak abban az új, megváltozott, átalakított komfortzónás életemben. Aztán, ahogy telt az idő, a változás lett az állandóság, az új, mindennapjaimra szabott lélekruhám pedig úgy igazodott rám, mintha az Égi Szabó pontosan tudta volna, milyen szabásmintát kell követnem.

Hamarosan felveszem az előző életemben szögre akasztott, izgalmakkal, tervekkel, álmokkal toldozott-foldozott kabátomat, hozzá pedig az új, sosem viselt, így az ismeretlenség kalandját hozó, hétmérföldes csizmám.

Belenevetek az eljövendő állandóságomba.



-Z-