"Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen.
Nem jöhet új az életben hirtelen.
Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel,
A mindenen túl a minden jön el."

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.



-reményiksándor-

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

-szerbantal-

Lassan áll össze a sok-sok lépés egy úttá. Van amelyik kitérő sokkal később nyer értelmet az életemben, van, amelyik pont azért állja utam, hogy egésszé váljon egy rég elkezdett történet.
Jó látnom, hogy nincs fontos és kevésbé fontos lépés. Lépések vannak. És mindegyik megtörténik valamiért. És, amikor már a sírás határán ülök valahol, az a hinta lesz az, amely az egekbe repít.
Jó tudni, hogy a magam mögött hagyott árnyékok kiszínesednek bennem, s lesznek, amelyek egyúttal megfakulnak.
De az égi spirál közepén mosolyod mosolyt fakaszt, őszillatod orromba kúszik, és az avarszínöleléseket beborító csendben, meghallom lépteidet.





-Z-

"a külvilág csak színfalak, szívedben a bázis"

Mostanában olykor fuldoklom. A szó mindenféle értelmében. De mióta cölöppé váltál bennem, könnyebben jutok levegőhöz.
Cölöpléted olyan sokáig volt ingoványos. Hol egy hullám vetett partra, hol a napszítta fa sebezte véresre tenyerem, volt, hogy ujjaim korhadt üregekben tapogatóztak.

Azóta megértettem. A cölöpöket mi formáljuk magunknak azzal, hogy észrevesszük őket és elhisszük, hogy ők a mi cölöpjeink.

Én elhittem. S melletted hiszek még a sok, apró,
olykor a víz sodrásával közeledő-távolodó, de
 mindenképpen cölöpként mellettem állókban is.


-Z-

Világ életemben tartottam a változástól. Attól, hogyan fogok megfelelni önmagamnak abban az új, megváltozott, átalakított komfortzónás életemben. Aztán, ahogy telt az idő, a változás lett az állandóság, az új, mindennapjaimra szabott lélekruhám pedig úgy igazodott rám, mintha az Égi Szabó pontosan tudta volna, milyen szabásmintát kell követnem.

Hamarosan felveszem az előző életemben szögre akasztott, izgalmakkal, tervekkel, álmokkal toldozott-foldozott kabátomat, hozzá pedig az új, sosem viselt, így az ismeretlenség kalandját hozó, hétmérföldes csizmám.

Belenevetek az eljövendő állandóságomba.



-Z-

Van, amikor nincsenek észérvek, amikor egy pillanat alatt érzem úgy, hogy kiszaladnak belőlem a jól megkomponált gondolatok. Az ölelő nyugalom egy mondat súlyától képes ingoványos lápvidékké változni bennem, pedig azok is csak szavak, egymás után rendezett betűk halmaza, amelyek máskor oly békével fognak közre.
De a szavak sorrendje most fáj, és félelmetes kürtbe próbál lökni, míg én lábujjaimat fehérre szorítva kapaszkodom. Nem akarok lezuhanni. Félek. Nem akarok félni. Repülni tanulok. Repülni, egyedül, szegett szárnyaimat széttárva, csillagmesékből szőtt álmokkal átkötve, hogy világítsak utat magamnak, mint egy eltévedt szentjánosbogár.






-Z-

Indulj el egy úton

Könnyű a pókháló,
 az is megtart engem,
Csak egy hajszálon is
 hozzád ránthatsz engem.

:)


(Ágnes és Kowalsky)

Csendben ülök a várakozás küszöbén. Nézem a pillanatot, amelyik itt táncol körülöttem. Várlak. Hiszen mindig is vártalak. Lassan rajzolódnak ki körvonalaid.  Virágzol bennem, mint egy színes nyári nap. Finom illatokból, megtörtént ölelésekből, nyikorgó kertkapuból, sárgabarack ízéből, dombra felszaladásból, fűben gurulásból, éjszakai andromédákból állsz.
Két kezemet teleszórod derűvel, hogy aztán boldogsággá olvadjon a számban, édes,savanyú cukorka másnapjaimon.

Várlak, hogy a padlás végében felejtett sokszínű festékkel újra fessük a háztető színeit, hogy az égből ugrani készülő sose tévesszen célt. Várlak, mint amikor még kislányként vártam egy másik ajtó csikordulást.

A színes ceruzáimat kihegyezte valaki.Itt jártál. Megrajzolt betűkkel kezdődő mondatként maradsz velem.

Itt vagy. Itt vagyok. Együtt változunk a változatlanságban. Együtt a holnap várakozásában.




-Z-

sorsom követei 1.

Lassan egy hete, hogy SzM könyve után olthatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy egyszer egy terebélyes faként nézhessek arra, amit azt mondanak ősök. Történeteiket már sajnos megismerni nem fogom, szinte alig van élő rokonom, legalábbis olyan, akiről tudok és akit ismerek. Pontosan egy van. Az apukám.
Az ő családfáját szeretném felkutatni, egyelőre a lelkesedés sokkal nagyobb, mint a konkrét eredmény.
Amit tudok: az apai nagyszüleim neve, születési helye, ideje, házasságkötésük helye, ideje, foglalkozásuk, gyermekeik neve. A szüleik (tehát az én dédszüleim) neve. Nagymamám testvéreinek neve.
Szóval  gyakorlatilag semmit nem tudok.
Van két segítőm, aki inkább egy. Sz. Gyuri tényleg azonnal segít, ha bármi kérdésem van. Ami bőven akad, egyelőre még technikai kérdések leginkább, ugyanis még azt sem tudtam, hogy az interneten fellelhető adatbázisokban hol és hogyan tudok keresni.
És hol vagyok akkor én, az ő százezer átnézett anyakönyvi oldalától...

Most épp halotti anyakönyvi kivonatokat nézek.  Érékes az ismeretlen nevek és sorsok között bolyongani. De azért egy icipici eredmény még érdekesebb lenne. 589 oldal vár rám, egy oldalon 6 ember életének végső állomása


-Z-

Valamerre mindig vezetik az embert. Vagy tapogatózva megy valamerre. Most, hogy két új, és felettébb időigényes elfoglaltság talált rám, az olvasás és írás mellett nagyon kevés időm maradt olyan léhaságokra, mint az alvás.
Viszont az éjjeli csend sok mindent elmesél nekem, és miközben kutatok, keresek, színezek, tervezek, szárnyalok, meghallgatom a párás esték történeteit.
Mert mindegyik történet én vagyok. És szeretem ezeket a mesékbe burkolt árnyalataimat.




-Z-

Lázas tikkadásban pihennek a koppanó percek mellettem. Nézem, ahogy egybeolvad a világ.

Egy tétova pillanatig csókot vált az éggel a föld, majd megszüli gyermekét,ezt a fáradhatatlanul lobogó, forró nyári napot.

Lábujjaimra fonódott az édes alma íze, fehér subájuk alatt táncoltak az ég éber őrzői, megzenésített dallamokat rajzoltak az olvadó aszfaltcsíkok a szívhúrjainkra.

Égő lábnyomaidat figyelem.
Ahogy körbeölelik a fényükkel játszó csillagok és feldobják Isten pirkadatkor font rőt hálójába, pedig csak a homokba képzeltelek.

Kinyitom az ablakot. Hajamat összeborzolja a közelgő hajnal. Lefekszem. Lepedőm között megbújik még néhány nyáréji gondolat.

És aztán persze itt van olykor, ez a végtelennek tűnő nap.
Amíg a fénykorong felfesti magát az égre, én mintha ezer életet élnék meg. Szétpattanni készülő inam a világ minden rezdülésére élesen figyel, nincs más, csak elgyötört pillanatok utáni kapkodás, hogy ha már itt ez a nap, ez a végtelenbe futó izzás, hát fogadjak be minden megfeszült hangos szót.

De nem megy. A lelkem lázong minden ilyen végtelenített nap ellen.
 S ilyenkor, a békésen szuszogó éjjel ölébe bújva elhiszem, hogy ha nagyon kérem, ha nagyon akarom, akkor az elfogadás lépcsőfokáról akár fel is léphetek, akár le is ugorhatok, hiszen én én vagyok, változásra készen.



-Z-

"Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket és pszichológiai fejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunk ahhoz, hogy azt az életet éljük, amit ránk bíztak. Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el. Miután valaki olyasmit hallott, ami megváltoztathatná benső állapotát, és egészségével nem törődve elmegy tőlem, én nem hívom vissza. Azzal vádolhatnak, hogy keresztényietlen vagyok, de nem bánom. Én a természet oldalán állok."

(C.C. Jung: Analitikus pszichológia)

Elloptam talpad barázdáit az őszi avarról. A színes falevelek ázott-illatú emléke vastag,kötött kardigánként gombolja rám ezüstszíned minden bölcsességét.
Még emlékszem a kettőnk ígéretére ott, a kisvárosi utca porában, a századfordulós emlékekkel bevont lócán ülve, ahogy hajadon még néha átkapaszkodott a fáradó napsugár.
Kettőnk között csak néha csapot zajt egy megtévedt gondolat, inkább csak hallgattuk egy távoli világ be nem teljesült ígéretét.
Most nincs körülöttem avar, s talpad barázdái is csak szívemben járják új útjukat. De az öröklét kulcsos bibliájából ma is kiolvasom sosem múló üzeneted: menj fel a lépcsőn.


-Z-

Önmagam nézett szembe a tavaszvégi tócsák tükréből, s bár szaladtam volna tovább, megálltam, hogy a pillanat villanófényében megértsem, magam.
Kellenek a megkomponált találkozások, a világ törvényei szerint szaladó szavak, az el nem múló elmúlások ahhoz, hogy egyszer, mielőtt a hosszú útra tévednek lábnyomaim, elmondhassam, megérettem a megértésre.









-Z-

Csecsebecsék

Ömlik az eső a világ fenekén.
Arcomon megcsillanó szavak.
A térdem is erogén zóna.
Riadtan hátráló szúnyog.
Pokolbéli víg napjaim.
Egyeztetett igeidők.
Siva ölelő karjai.
Megfestett ég.
Távozó autó.

-Z-

 Somlyó Zoltán: Játék

Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcellán-babácska,
meg játék-huszár...
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!...

Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután...
Később meg szívekkel -
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshuzás...

Szerelembe estem,
rámnyitott egy száj...
Játékot találtam -
játszani muszáj!...
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz...
ha nem: nem is élsz!...