És aztán persze itt van olykor, ez a végtelennek tűnő nap.
Amíg a fénykorong felfesti magát az égre, én mintha ezer életet élnék meg. Szétpattanni készülő inam a világ minden rezdülésére élesen figyel, nincs más, csak elgyötört pillanatok utáni kapkodás, hogy ha már itt ez a nap, ez a végtelenbe futó izzás, hát fogadjak be minden megfeszült hangos szót.

De nem megy. A lelkem lázong minden ilyen végtelenített nap ellen.
 S ilyenkor, a békésen szuszogó éjjel ölébe bújva elhiszem, hogy ha nagyon kérem, ha nagyon akarom, akkor az elfogadás lépcsőfokáról akár fel is léphetek, akár le is ugorhatok, hiszen én én vagyok, változásra készen.



-Z-