Bekapcsolni a laptopot. Ehhez is erő kell. Olyan, ami 7-ből 7 este nincs. Mérhetetlen a fájdalmam és a félelmem. És nem tudok már most mit kezdeni a feltörő emlékekkel, a bűntudattal, a szépekkel sem, azokkal az időkkel, amik miattam csúsztak el, a ki nem használt napokkal, órákkal, percekkel, a meg nem élt pillanatokkal. És nem tudok mit kezdeni a csodás napokkal, órákkal, percekkel, a megélt pillanatokkal. MINDEN fáj. Rettegek az úttól, ami a VÉGig vezet és rettegek az úttól, ami a VÉGen túl indul. És iszonyatosan félelmetes, hogy az az egyetlen ember, aki bármi történ is, megvédett, mellettem állt, segített, tanított...hogy most ő van a legnagyobb bajban, és én tehetetlenül vergődöm. És rettegek, hogy mi lesz velem nélküle. Mi lesz a kisfiunkkal nélküle. Mi lesz a családunkkal. Senki nem tud a lelkemen igazán segíteni.

Próbálok a jelenben élni. De a jelen is szar. Hiába mondják, hogy az adott pillanat van... jövőkép nélkül nagyon nehéz a jelentélvezni, szeretni. Próbálok minden pillanatért hálás lenni. De amikor a kisfiam a szívét fogva zokog, hogy ő ezt nem bírja ki, hogy szilánkokra esett az élete, hogy ő az apukájával fog halni...hát iszonyatosanbrutálisan nehéz. És nem találom egyelőre a kapaszkodót. Amibe kapaszkodva könnyebb lenne nekünk. ÍMert egyelőre, bár tudom, a kisfiamért kell menni tovább, azt érzem, hogy az ő fájdalma miatt még sokkal nehezebb minden. Remeg kezem, lábam, gyomrom. Nem eszem, nem alszom. Szörnyű ez a félelem. Hogy mi lesz ha... hiába szeretnék még nem arra gondolni, egy ilyen halálos ítélettel nem lehet ezt elkerülni. Annyira magányos minden. És minden szétmállott. Az otthonom, ami eddig a biztonság, a védelem volt, most idegen. Hogyan lesz tovább?

Nem gondoltam volna, hogy újra írok. És gyűlölöm, hogy újra írnom kell. Gyűlölöm ezt a fájdalmat és tehetetlenséget bennem. Gyűlölöm, hogy szétesett a világom. Minden idegen körülöttem. Kivéve a férjemet, a kisfiamat, a kutyámat és a madarainkat. Minden elmosódott, szétesett és értelmetlen. Hat napja még normálisan éltünk Most meg azzal kell megküzdenünk, hogy a férjemnek hetei, talán hónapjai vannak hátra. Elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Úgy érzem, meg fogok zavarodni ettől. EGyedül vagyok, 21 éve ő van mindenben, de tényleg MINDENBEN mellettem. A legsötétetbb napjaimban is mellettem volt. És most már nem lesz. Fel nem fogom, hogy fogom ezt átvészelni, hogy fogok tudni felkelni nap mint nap. Kisfiamért MINDENT meg kell tennem. Neki nincs más a kis világában, csak az apukája és én. Ebből egy, fizikailag elköszön tőle. Nem bírom felfogni és nem tudom, hogy hogy fogok tovább létezni. Minden elmosódott, minden értelmetlen. Már most elmondhatatlanul hiányzik. A kisfiam az, aki erőt ad, aki miatt össze kell szednem magam. Most itt zokogok. Ő meg beszél, mesél. Imádom. Letörlöm a könnyeimet, hogy ne lássa, és megyek, bezsélgetni vele. Isten, ha látsz. Kérlek, legyél hozzánk könyörületes és segíts minket!

...mára IS...

..............Ülj ide mellém és nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet -
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett..................



(-csukásistván-)



A Jóistenke vigyázza lépteidet!






-Z-




ui.: azért itt IS, mert itt volt a második lépésünk az utunkon.... az első, valahol egész máshol, megfoghatatlan térben és időben született. :)

tök másról akartam írni.

vaslapokon innen és túlról, megerősödésről, kételyekről, bizonytalanságokról, türelemről vagy épp annak hiányáról, hogy mit tanultam/ok, vagy csak arról, hogy hol van már a telihold.

ehhez képeset itt ülök, és kurvára* nem tudok másról írni, minthogy nem hiszem el, hogy egy éven belül másodszor szállunk fel ugyanarra a kibaszott* hullámvasútra. úgy, hogy senki nem kérdezte meg, akarjuk-e. úgy, hogy az előző le-föl dobált minket a végtelenbe, sokszor toporogtunk a légüres térben kapaszkodókat keresve.

és most megint itt vagyunk.

jegyünk nincs, az senkit nem érdekel.

nem tanultuk meg a leckét még?

minden sejtem dühöng. minden sejtem értetlen. keresem a válaszokat. 

-eztiszoharírta-

-*ésezeketis-

ragaszkodom az óév végi énpillanataimhoz.

volt év, hogy könnyebben megtermett, van, hogy innen-onnan lopom magamnak ezeket a pillanatokat. 

sötétlik az égbolt, ahogy szökdelnek tova az évérzések belőlem. 

amikor ez, a régi, még csak kopogtatott, úgy éreztem, mázsás az a gondözön, amit cipelek, kioldhatatlannak látszó csomók gubancolódtak bennem és köröttem. 

vágytam egy mindent elsimító évre.

és jött ez, a mostani

amolyan simításkezdő év volt...

...rengeteg tudatosságra tanítással, döntésekkel, kitartással és elengedéssel. tudással, tanulással, felismeréssel. fájdalmakkal, örök kérdésekkel, megkérdőjelezhetetlen hittel. szeretettel.

van, amiből sok adatott, van amiből kevés. van, hogy ez jó volt, van hogy éppen elég. volt nagy veszteség, és volt, amiről még nem tudom, hogy rendezem magamban.
a lezárt kaput. vagyis, hogy be tudom-e végleg zárni magamban azt a zárat, amit régóta próbálgatok megolajozni.

nincsenek fogadalmaim. 

terveim vannak. ötleteim. imáim.

és hitem

és egy versem az újévre 

Összes időm itt jön szemben,

hátam mögött elmarad

gúzsba kötve, aki voltam

aki leszek - csak az szabad,

mert az csupa képzelgés meg

csupa álom, véres hab

a fuldokló Isten száján,

vagy csecsemő-pillanat;

ami még nincs, az végtelen,

ami megszületett, az rab - 

összes időm itt jön szemben

s hátam mögött elmarad.

(csukásistván)

-Z-

leckék (nem csak) Zoharnak :)

építsd fel, amit le akarsz rombolni
menj be oda, ahonnan kijönni vágysz,
készülj fel arra, ami váratlan
kösd magadhoz a végtelent
hallgasd meg, amit sosem mondtak el
foltozd meg a lelked a fércöltés mentén
hidd el azt, amiben sosem mertél hinni



öleld meg, kit ölelni szeretnél

-Z-